Kedves olvasó!
Ha nem ijesztett el a kissé megrettentő cím akkor máris kellemesen csalódtam. Sok mindent elmondhatok magamról, de azt biztos nem, hogy könnyen kedvelhető lennék. Persze lehet, hogy ezt mások gondolják, de én kevés szeretnivalót találtam magamban az évek során. Sokmindent láttam, mely meggyőzhetne arról,mégsem vagyok olyan rossz ember, de ez nem ilyen egyszerű. Hiszen legtöbbször ha látsz valamit, akkor az ellen tenni is tudsz, és ha nem teszel, hát te is ugyanúgy hibás vagy. És sokmindent láttam. Egyszerűen nem tettem meg a megfelelő lépéseket az életben, és ezzel másoknak okoztam kárt. Persze sokszor látni engem ezután is úgy, hogy meg sem rezdül az arcom, de mégsem hagyhatom, hogy lássák milyen vagyok, mennyire gyenge. Már azt a valakit sem ismerem fel aki éppen a tükörből pillant vissza rám, ha éppen képes vagyok a saját szemembe nézni. Utálom azt az embert, aki nevet mások nyomorúságán, tudva, hogy neki már úgysem nagyon árthatnak, hiszen szégyenérzete nem nagyon van, az értékeinek pedig csak ő maga árthat. Utálom azt az embert aki már csak mérgezi önmagát, nem foglalkozva a jövővel, ami túl ködös neki. Utálom azt az embert, aki nem tud veszíteni és csak halad tovább makacsul amikor annyival könyebb elbukni a sárba, követni mindent, ami régen fontos volt neki. Megvetem azért, mert néha még remél, reméli azt, hogy egyszer jobb lesz, hiába árulták el már annyiszor és annyian, hogy hinni már nem hisz. Gyűlölöm azért, mert mindene megvan amit sosem kért, és semmije sincs, amit valaha is akart. Nem tudom megbecsülni, mivel senki ugyanúgy mint akárki más, egy egyszerű porszem a hatalmas szélben a többiek mellett. Halad tovább az árulók mellett és makacsul, megkeseredetten próbál valamit elérni ami már számítana, hiába vakította már meg mindkét szemére önmagát, mert amit a világ mutatott már túl sok és az illúziók eltűnnek, hogy csakis a kegyetlen igazság maradjon meg mindörökre megváltoztathatatlanul. De hiába nem látsz már többé, emlékeidben ott élnek a képek életed végéig, hiába küzdesz ellenük. A múlt szellemei a vak ember jelenje aki a sötétben kapálódzik egyetlen biztos pont után abban a reményben, hogy mégis megpillant valami újat és frissítőt. De bármennyire is harcolsz, nincs olyan hogy feloldozás ezen a világon, csakis megbocsátás. És hogy mit mondanék ennek az embernek aki szemben áll velem a tükörben? Bár néha nem úgy tűnik, sosem bocsátok meg neki, csakis azért, aki. Egy a semmibe bátran kapaszkodó, reménykedve próbálkozó, megkeseredett senkiházi. Vagyis én jómagam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése